Falusi körkép

 

Ajánlom ezt az írást a megvezetett, kétségbeesésbe, öngyilkosságba kergetett, becsületes Magyar parasztok tucatjainak az emlékére. 

Tapasztaltam, hogy azok, akik érintve érzik magukat, az itt közöltekhez hasonló aljasságokban, a novella olvasása után felháborodást színlelnek. Számukra megjegyezném, hogy a lenti eset magja tényeken alapul, amelyeket az egyik televízió híradója hozott nyilvánosságra 2006 nyarán.

 

A falu felett, mint lecsapni készülő keselyűk, örvénylő felhőfoszlányok lejtették duhaj táncukat. Alaposan kirázva minden vízcseppet, sötétlő társaik gyomrából.

— Nézd csak Örzsém, még mindig esik. Hetek óta csak esik. Az embör térdig süpped benne, ha végigmögy az udvaron.

Az aprócska konyhaablakon beszűrődő sápadt fénysugarak, álmosan nekitámaszkodtak az öreg, szúrágta kredenc fakózöld ajtajának. Az asszony a sparhelt előtt ült, a hokedlin. Lábait a kis sámlira helyezve, és fázósan összehúzta magát.

— Látom én apus. Lassan efogy a csutka is, annyit kő tüzeni. Micsoda idő. Maj lefagy a karom, amíg a tömőve mögötetök mindön kacsát. Ki gondóná, hogy má két napja nyár van.

— Tudod asszony, azok a francos rakéták, mög gyárak. Aztán, ott van az a rengöteg kocsi. Mi a kórságnak annyi belüle.

— Nem tudom apus, nem tudom. Lassan epusztíccsák az egész fődet. Mi marad az unokáknak? Egy éhetetlen világ. Nem jó van ez így, dehát kisembörök vagyunk mi, sömmit se töhetünk, sömmit. A kapzsiság lassan főfajja az egész fődet. Epusztú mindön, a végin majd az embör is.

Erzsike, kissé feljebb csúsztatta vállain a kendőt. Cserzett arcán sötét árnyékot vetettek az évek szántotta barázdák, a parázs vibráló fényénél. Mélyen ülő tiszta, őszinte szemeiben ott bujkált egy alig észrevehető, egészen halvány csillogás, egy titkolni akart könnycsepp, amint tétován maga elé meredt.

— Hallod apus, mán mögint hápognak, de mán nincs mit annom nékik. Mán sömmi sincs. Efogyott mindön táp, még a malacoké is. Azok is csak visítanak. Nem érik be a ződde, amit az útszélin kaszátá nékik.

— Hogyne hallanám Bözsim, hiszen maj meg szakad a szívem. Tegnap mán tíz kacsa is mögdöglött az éhségtül, hiszen egy hónapja e köllött vóna vinni üket. De a vágóhidat mögvötte az a hetyke öltönyös embör. Nem csak eztet, hanem a környékön a többit is. Asztán mög bezárta valamennyit.

— De hát mijé köllött bezárnia János? Mijé? Hányan fogunk éhen veszni, uccára kerűni vén fejje? Hát ezt akarják? De mijé? Hiszen mi csak eccerű parasztok vagyunk. Tösszük a dógunkat, ahogy mindig is töttük. Tuggya az az embör, hogy micsinát velünk, és a többiekke is? Mé akarnak esöpörni bennünket? A jövőhétön má villany se lössz. Nincs mibő fizetni. Aszonták, ki fogják kapcsóni.

Az asszony teste enyhén rázkódni kezdett, majd hangos zokogásba tört ki. János kivette a szájából a pipát, csontos ujjai között idegesen morzsolgatta a bordó színű rózsafa szárat. Láthatóan ő is alig tudta visszatartani a könnyeit. Lehajolt, hogy a piszkafával kissé megkotorja a parazsat.

— Valami kárenyhítés félié, vagy hogy nevezik. — Szólalt meg a férfi. — Az Unijó aggya néki.

— Az Unijó! De mié néki? Hiszen a mi kacsáinkat nem vöszik át. — Nézett rá döbbent könnyes szemeivel az asszony.

— Tán, aszongya majd, — folytatta a férj — hogy tönkre mönt a vágóhiggya. Vagy ki tuggya mit tanának ezök ki. Könnyű minket becsapni, hiszen mi csak a munkáhon értünk. Nincsen ezökben má sömmi irgalom, vagy embörség. Emlékszöl Bözsim? Ha régön egy gazda evesztötte a böcsületét, az egész falu kiközösítötte. Hun van mamá a böcsület? Legföljebb itt lent közöttünk, eccerű embörök között még akad tán néhol, de máshun? Csak a péz, mög a hatalom, ami számít sömmi más.

— Előlegöt se kaptunk hónapok óta, pedig mögigérték. — Mondta Erzsi elcsukló hangon. — Úgylöhet, nemsoká kigyünnek a banktúl is. — Folytatta. — Bagóé eviszik a házunkat, hiszen nincs mibül fizetni a kőcsönt, amit a tápra attak.

Mindketten némán meredtek maguk elé, csak a pitvar végéből hallatszott, az éhes kacsák szűnni nem akaró hápogása. János önkéntelenül a kinti hangok felé fordította a fejét, és merengő tekintettel, hosszasan nézett ki az ablakon. Látta, amint az ól végében az öreg kandúr próbálta becserkészni, a góré rucaszárai mögött matató egereket. Már sok mindent megéltek az elmúlt több mint hatvan év alatt, de el sem tudták volna képzelni, hogy valaha is megeshet velük ilyen szörnyűség.

— Emléksző János a Józsira a szomszéd uccábul? Tudod, a Tóth Józsira. Amikó az állam, a Csehöktül vötte ezer tonnaszám a disznót, a Magyar gazdákét mög hagyta, hogy éhön pusztujjanak?

— Emlékszöm hát. Mikó a disznók hullani kezdtek, főkötötte magát. Az asszonya mög öszét vesztötte. Most a lyánya gondozza.

Megint csend lett. Szinte a zsigereikben érezték a kétségbeesést, de csak hallgattak. Attól féltek, ha kimondják, talán mindjárt meg is történik az a szörnyűség, mely, mint prédára leső oroszlán, ott ólálkodott körülöttük.

— Főmögyök a pallásra. Van még ott egy arasznyi szalonna, paszuly mög tán csak akad a kamarában valamennyi. — Szólalt meg János, azzal kilépett az udvarra. Persze nem annyira a szalonna miatt, hanem mert attól tartott, belőle is mindjárt előtör a sírás, hiszen majd szétvetette a szívét a keserűség. De nem akarta ezzel is nehezíteni az asszony helyzetét. Mindig is szerette ezt a szorgalmas teremtést. A létra ott volt a kijárat mellett, alig egy méterre az ajtótól. A fokokat az idő, meg a sok használat már fényesre koptatta. Óvatosan lépkedett, nehogy a vizes cipőtalpa megcsússzon rajtuk. Felérve aztán, hangos zokogással kitört belőle minden fájdalom. Leroskadt a maradék szénakupacra, szeméből pedig akár a kinti zápor, patakokban hullottak a könnyek.

— Istenöm, drága Istenöm, mé engödöd mög ezt nékik? Miféle világ ez? Kérlek Uram, híjjá haza engömet, meg Örzsémet is. Még mindég úgy szeretöm, mint lyánykorába. Had mönnyünk haza tehozzád. Ne haggyá magunkra bennünket. Nem értünk mi má ehhön a rafinériáhon, ami itten van. 

Szemei, a hátsókertben terebélyesedő óriási diófán akadtak meg. Könnyektől homályos tekintettel nézte a hatalmas lombkoronát. Még a nagyapja ültetett akkor, amikor ő megszületett.

— Micsoda naccerű embör is vót az öreg. Micsoda naccerű embör. De sokat is tanútam tűle. Az életrű, böcsületrű.

Fejében szélsebesen kavarogtak a gondolatok. Ezernyi kedves, gyönyörű emlék. Ismerte a kert minden négyzetcentiméterét, akár a tenyerét. A dúsan nőtt orgonák ma is ott húzódtak végig a mezsgyén, mint ifjú korában. Itt csókolta meg először Erzsikét, egy illatos májusi alkonyatban.

— Milyen takaros menyecske vót. — Tűnődött el a távoli múlt felbukkanó kedves képein. Még most is libabőrös lett tőle a háta. Szinte érezte a lány édes leheletét. A lányét, aki egy egész életet leélt mellette, és akit még ma is annyira szeretett.

— Édös Istenöm. Ha még ezt is evöszik, má nincs mié énünk. Kérlek, ne hagyj minket tovább szenvödni! Kérlek, ne hagyj!

A szalonna zsinórját elrágták az egerek, és leesett a földre. Csak most vette észre, hogy eddig rajta taposott.

— No, hát esse jó má sömmire.

Hóna alá vett egy bála szénát, és elindult lefelé. A zsíros cipőtalp azonban megcsúszott a sima létrafokon. János elvesztette az egyensúlyát, és nagy lendülettel előre zuhant. Egyenesen fejjel, a lépcsőmelletti éles sárkaparó pengélyére. A járdán hömpölygő lucskos sáros víz, fokozatosan pirosra váltott a lüktetve kizúduló vértől, és lassan végigfolyt az alacsonyabb hátsó udvar felé, majd a piszkos—vörös lé, szétterült az átázott földön.

Erzsike néhány csutkát rakott a tűzre.

—Hideg is van künn, mög osztán a ruhálya is biztosan átázik. —Gondolta. — Jó gyün egy kis meleg.

Az utca felől autózúgás hallatszott. A kocsi megállt, közvetlenül a kapu előtt.

— Ugyan ki löhet az? — Motyogta csak úgy maga elé. — A gyerökök nem monták, hogy gyünnének, mög asztán ük ide szoktak szóni elütte, az Áginénihön. Neki van itt telefonnya.

A szobaablakhoz ment, mert onnan lehetett kilátni az utcára. Egy sötét színű, terebélyes autó állt odakint. A sofőr kiszállt, majd gyorsan átsietett a másik oldalra, hogy udvariasan kinyissa az ajtót a mellette ülő szürke öltönyös úrnak. Ernyőjét megpróbálta fölé tartani, miközben a másik kezével, a hátsó ajtónál ülőket is kisegítette. Erzsike úgy érezte, az egész szoba hirtelen megpördül körülötte. A szíve vadul zakatolni kezdett. Még éppen idejében megmarkolta az ágytámlát, különben elterült volna a földön.

— Hát má itt vannak? Édös Istenöm, most mit tögyek? Mond mög mit tögyek?

Testét, valami borzongató jeges fuvallat járta át. Szinte lebénult ettől az érzéstől. Lábai, csak nagy nehezen mozdultak meg. Ólomléptekkel megindult a konyhán keresztül a kapu felé. Lelkében, valami mélységes ürességet érzett. Fejében pedig, egy mindent betöltő, egyre erősödő zúgást hallott. Mintha egy repülőgép akart volna leszállni a közelben.

  

— Mit érhet ez a putri? — Szólt oda, a szürke öltönyös a társainak.

— Talán három milliót. Úgy tudom, elég nagy a telek. — Válaszolta az egyik.

— Legalább a kárunk megtérül. — folytatta az előbbi férfi.

— Na, akkor essünk túl rajta mihamarabb, mert már nagyon éhes vagyok.

Számukra ez az ügy, éppen olyan volt, mint bármelyik másik. Unott, rezzenéstelen arccal léptek a rozsdás vaskapuhoz. Az együttérzést, vagy szánalmat, már régen száműzték a gondolataikból. Nem volt bennük harag, vagy rosszindulat, egyszerűen észre sem vették, hogy lelkükben a szeretet helyét lassan betöltötte a szürke, sivár, érzéketlen közöny. — Ez is csak egy munka, éppen olyan, mint a többi. — Szokták mondani, ha egyik, vagy másik társaságban véletlenül szóba kerül. Talán észre sem vették, hogy valójában ezzel csak saját lelkiismeretüket akarták megnyugtatni. Hiszen a valóságban nap, mint nap emberi sorsokon, életeken tapostak, és gázoltak át. Sohasem keresték az okokat, hogy némelyek betegség, halál, vagy kiforgatott paragrafusok következtében kerültek a csőd szélére. — Ezt nem a mi dolgunk eldönteni. — Mondták, amikor üres tekintettel keresztülnéztek a záporozó könnyeken. De vajon mi lesz akkor, ha mégis? Ha csakugyan létezik az a bizonyos pillanat, amikor mindenről számot kell majd adnunk? A kitérő válaszok ott már semmit sem érnek, mert az embert saját lelkiismerete fogja vádolni. Erre azonban most egyikük sem gondolt.

— Igen, én is hallottam már miket mondanak azok, akiket sikerült újraéleszteni, — válaszolta egyszer a szürke öltönyös, amikor szóba került egy beszélgetés során, — de szerintem, ez egyszerűen csak hallucináció.

— Lehet, — folytatta a beszélgetőpartnere, — de mi van akkor, ha mégsem az?

— Badarság. — válaszolta némi habozás után. — Talán hagyjam ott ezt a jól fizető állást? Miből fedezném akkor a Kocsim, és a házam részleteit, nem is beszélve a gyerekekről, meg az asszonyról? Ostobaság. — Hessegette el magától a gondolatot.

A rozoga vaskapu be volt zárva, hiába próbálták lenyomni a kilincset.

— Úgy látom, valaki már hozza a kulcsot. — Szólalt meg a sofőr.

 

Az asszony közben kiért a gangra, és remegő léptekkel vonszolta magát a lépcső felé. Tekintete a semmibe révedt. Nem is vette észre János élettelen testét, csak amikor a lába valami puhára lépett. Lenézett a földre. Szemei szinte kidülledtek a rémülettől. Sikoltani akart, de a hangot torkára fojtotta az az elviselhetetlen, éles fájdalom, mely hirtelen átjárta a mellkasát. Egész teste rettenetes görcsbe rándult, majd hirtelen minden elsötétült előtte, és élettelenül zuhant párja hideg, merev testére.

 

Sándor Gyula

2006—június—04

 

 

 

Névtelen fájdalom

 

Hajlott hátú öregember csoszog keresztül, a széles latyakos járdán. Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya—kispesti csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen vállaira. Ráncos barna kezeivel félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen zúgó folyóként özönlik körötte a hatalmas, arctalan embertömeg. Sietős léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi.

László, mert így hívták, amikor még neve is volt, lassan rátámaszkodik a rozsdás korlátra, hogy könnyítsen fekélyes lábainak terhén. Sajgó tagjaiban időnként csontig hatol a fájdalom.

 

— Irén kedvesem, már nem vagy itt, hogy bekötözd a lábaimat. A kukából sem kell enned többé, hiszen téged már meghívott Jézus az asztalához.

Az arcán legördülő könnycseppek, kócos barázdákat rajzolnak a bőréhez tapadt porba. Görnyedt testtartását repedt bordái okozzák. Alig egy hete, néhány fiatal összerugdosta, amikor alvás közben rátaláltak a parkban. Könnyű préda volt, hiszen betegsége miatt, már jó ideje képtelen a védekezésre.

— Tudod kedvesem, amíg ütöttek végig rád gondoltam. Több mint negyven évig fogtad a kezem. Reménykedtem, hogy nem hagyják abba, és akkor végre újra láthatlak. Ó mennyire várom azt a napot. Emlékszel még? Milyen gyönyörű paradicsom termett a kertünkben, és te hogy szeretted. Tudod, úgy frissiben leszedve. Mindig azt mondtad, — „fenséges illata van”.

— Igen így mondtad — „fenséges”. — Egész lényedből szinte áradt a szeretet. Nekem pedig minden perc ajándék volt, amit veled tölthettem. Álmomban egyik éjjel Jézus azt mondta, még nem jött el az időm. Hordoznom kell a világ szégyenét, és nap, mint nap az emberek elé kell tartanom, hogy mindenki lássa. Mert eljön majd a számonkérés.

— Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Ahányszor csak eszembe jut az a borzalmas nap, mindig úgy érzem, meghasad a szívem. A testemet csak elvonszolom valahogy, de a lelkemben tátongó sebek kimondhatatlanul égnek, és jobban fájnak minden fekélynél vagy verésnél. Amikor az a négy férfi berontott a házunkba, egy pillanat alatt történt minden. A hatalmas ütéstől a földre estem, az egyik kigyúrt óriás pedig a hátamra térdelt. Mozdulni sem bírtam. Később valami hurokfélét raktak a nyakamra, és az asztalhoz vonszoltak. Csak ekkor láttam mit tettek veled. Egy keskeny vércsík csorgott végig az ajkadon, ahogy ájultan feküdtél a földön. A nyakadhoz egy hosszú kést szegeztek, de hiába akartam, nem tudtam megmozdulni. Ezek túlságosan erősek voltak, és a hurok is szorosan tartott. Ekkor lépett be az a jól öltözött férfi az ajtón. A drága bőrtáskát az asztalra tette, és lassú, nyugodt mozdulatokkal papírokat vett elő, majd udvarias kimért hangon felém fordult, és ezt mondta.

— „Elnézést a késői alkalmatlankodásért Hammer úr, de tudja, nagyon zsúfolt napom volt, és csak most tudtam időt szakítani önre. Ennek a negyednek a helyén nagyon szép lakópark épül majd, ám ehhez sajnos szükségünk van az ön telkére is. A házat természetesen le fogjuk bontani, hiszen ezzel az elavult külsővel nem illene bele egy modern környezetbe. Ugye megérti? Szeretnénk, ha aláírná az adásvételi szerződést. Nem szükséges átolvasnia. Higgye el, mi mindenre gondoltunk. A feleségének viszont nem ártana egy pohár víz. Úgy tűnik, kicsit nehezen lélegzik. Nyilván valamibe megbotlott szegény, és megüthette magát, amikor elesett.”

— Gyermekkoromban többször megpróbáltam elképzelni az ördögöt, és mindig valami szőrös szörnyetegnek gondoltam. De most itt ült előttem. Drága öltönyben, selyem nyakkendővel, arcán nyugodt mosollyal, és egy papírt tartott elém.  Szemeid még csukva voltak, de hallottam, amint halk, fájdalmas hangon engem szólítasz.

— Apa, apa, mi történt? Nagyon fáj a fejem. Kérlek, segíts!

— De nem tehettem semmit. Úgy éreztem belehalok. Azonnal meghasad a szívem. De a hurok, és az izmos karok a székhez szegeztek.

 

— „Mint említettem Hammer úr, nagyon elfoglalt vagyok. Szeretném, ha megértőbb lenne. Akkor hamarabb túl leszünk a formaságokon.”

— Aláírtam, persze hogy aláírtam. Hogyan is tudtam volna elnézni, ahogy szenvedsz.

A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Megállapították, hogy az ügyvéd úr éppen jókor érkezett. Ha ő, és titkára nem lettek volna itt, ebből a szerencsétlen „elesésből,” nagyobb baj is lehetett volna. A többi férfiről nem esett szó. Az orvos szerint, talán az ijedtség okozta sokk miatt képzelődtem, és nem tudtam felmérni hányan is vagyunk. Néhány hónap múlva hivatalos emberek érkeztek, kezükben egy „jogerős” végzéssel. Azt mondták, azonnal el kell hagynunk a lakást. Hiába próbáltunk tiltakozni, — „Talán figyelmesebben kellene elolvasnia, mielőtt aláír egy szerződést.” — Válaszolták.

Eddig csak a tévében láttuk, mit is művel a lakásmaffia, de mindez olyan távolinak tűnt. Nehezen tudtuk elhinni, hogy a törvény képviselői elnéznek ilyen nyilvánvaló gaztetteket. Ám éppen ők, akik a rendet hivatottak vigyázni, akiktől arra számítottunk, hogy megvédenek, itt álltak az ajtónk előtt, és azt mondták, menjünk el az otthonunkból. Mitől torzult el ennyire ez a világ? Miért hagyják, hogy a kapzsiság, acsarkodva megmarjon minden emberi értéket. Nem számít testvér, vagy barát, a szeretet szétmarcangolt tetemét pénzhegyekkel takarják el. Az emberek lassan észrevétlenül vakká válnak. Nem látják, hogy saját temetésükön ülnek tort, hogy sokak lelke, már szinte rothadó szagot áraszt.

— „Fehérre meszelt sírok vagytok,”— harsognak fejemben Jézus szavai,— „De belülről tele vagytok mindenféle undoksággal.”

— Vajon meddig tűri még a Teremtő, hogy a szépséget, és tisztaságot mocskos kezek illessék? Talán már nem is olyan sokáig.

Emlékszel az öcsémre? — „Mennyire sajnállak titeket,” — mondta — „de nekünk is csak három szobánk van. Nem tudok az asszony mellett aludni, mert akkor másnap mindig nagyon fáradt vagyok, és a gyereknek is kell egy külön szoba, hiszen már 16 éves, pedig higgyétek el, nagyon szívesen segítenék”.

— „A garázst talán oda tudnánk adni,” — hangzottak Évinek, az unokahúgodnak a szavai, — „de csak néhány napra, hiszen pár hete vettünk új autót. Az udvaron hamar kikezdené a rozsda az alvázat.”

— Csak az iratainkat, és a régi képeket vettük magunkhoz. Az egyiken Zsuzsika kezét fogod a rózsalugas alatt. Milyen szépek is voltatok így együtt. Anya és lánya. Nagyon hasonlított rád. Különösen a szeme. Ugyan olyan kedves, meleg barna szeme volt, mint neked. Amikor elgázolta az a részeg sofőr, mindketten azt hittük, nem tudunk tovább élni. Úgy éreztük, már nincs miért. A legdrágább fénysugár, a legszebb virág, mely beragyogta életünket, nincs többé. Tudom, hogy lelkünk egy, egy darabja, vele együtt meghalt azon a napon. Milyen sok éve már ennek, de látod, még ma is belesajdul a szívem, amikor eszembe jut. Kedvesem, hiszen te már ott vagy vele. Biztosan most is olyan szeretettel fogod a kezét, mint ezen a képen. Már egy éve is van talán, hogy téged hazahívott az Úr, azóta újra együtt vagytok. A vezető mindössze hat hónapot kapott, mert az apja befolyásos ember volt. Ennyit ért ez a bájos kicsi lány a nagyuraknak. Csak ennyit ért.

Az öreg szótlanul fogta a rozsdás korlátot. Meggyötört arcán újabb könnycseppek gördültek végig, amint görnyedten imbolygó testét megpróbálta megtartani.

— Takarodj innen! — Taszított rajta nagyot, a szemközti árus.

— Részeges dög. Miattad nem tudok eladni semmit. Olyan büdös vagy, hogy egyetlen tisztességes ember sem akar itt megállni miattad.

Nagyot esett a lökéstől. A fájdalom minden porcikájába belehasított. Úgy érezte képtelen felállni. Lassan, négykézláb kezdte vonszolni magát.

— Tűnj már el nem érted?

     Érezte, hogy a rúgástól meleg vér csordul végig a lábán, amely az egyik gennyes fekélyből serkent ki, de már nem törődött vele. Gondolatai ismét messze jártak.

— Langyos nyárvégi illatok töltötték meg a szeptemberi levegőt, amikor kidobtak bennünket az utcára. Úgy emlékszem péntek volt, és tizedike. Igen. Két nap múlva vasárnap lett volna, a 47. házassági évfordulónk. Az ismerős utcák teljesen idegennek tűntek, mintha még sohasem jártunk volna itt. Pedig, szinte egy egész emberöltő volt mögöttünk ezen a helyen. A régi szomszédok szótlanul besiettek. Lehetséges, hogy csak a házunk előtt álló rendőrautó, vagy a drága öltönyös nagyurak látványa riasztotta meg őket. Mindenesetre nem akartak belekeveredni. Csak mentünk kéz a kézben szótlanul. Éreztem, hogy nincs a földön még egy ember, akit így tudnék szeretni, és tudtam, hogy te is erre gondolsz. Ezt sohasem vehetik el tőlünk. Összegyűjthetik a világ minden aranyát, de a tiszta szeretetből egyetlen halvány fénysugárra sem telik belőle. Talán, éppen ezért dühöng annyira az ördög. Hatalmat kapott, hogy megkísértse, gyötörje az embereket. A pénzsóvár, becsvágyó lelkek pedig buzgón csatlakoznak hozzá, de egyik sem érez iránta szeretetet. Csupán a kapzsiság hajtja őket.

 

— Lépteink lassan belefolytak a távoli semmibe. Nem éreztünk éhséget, sem szomjúságot. Még a lábaink is súlytalanok voltak. Mintha csak a föld felett lebegtünk volna, egy könyörtelen ismeretlen világban, mely benső magányunktól annyira távolinak tűnt. Köröttünk sietős léptekkel emberek rohantak, ám ők mindannyian mentek valahova. Bennünket pedig, egy idegen világ feneketlen gyomra készült elnyelni. Kimerülten, szorosan összebújva aludtunk el egy padon. Az éjszaka kicsit hűvös volt, és nem volt nálunk kabát. Még szerencse, hogy a pulóvert felvettük magunkra.

— A pénzünket már az első héten elrabolták tőlünk, a jegyűrűkkel együtt, amelyeket 48 évvel ezelőtt vettem az eljegyzésünkre. Most is látom, ahogy csillogó könnyes szemekkel rám nézel. Nem számon kérőn, csak szelíden, fájdalmasan. Éreztem, amint a szívem lassan kettéhasad, és tudtam, többé már nem fog összeforrni soha. A közértből akartam lopni neked egy kiflit, mert láttam mennyire éhes vagy, de az őr észrevette, és ordítozva kihajított. A kenyeret viszont nem árultam el, hogy a szemetesből szedtem a fél kolbásszal, mert azt akartam, hogy jóízűen edd meg.

— Az október végi szelek nagyon hidegek voltak, és gyakran esett az eső is. Egyszer, amikor az egyik szálláson aludtunk, reggelre ellopták a szatyrunkat egy egész kenyérrel, és a pulóvered is benne volt. Többet nem mertünk odamenni. A novemberi éjszakákon, néha a tócsákat már vékony jégréteg fedte. Az egyik ilyen éjszaka, különösen hideg volt. Egy közért szellőzőjénél aludtunk a járdán, mert itt kiszűrődött némi meleg odabentről. Reggelre, szinte tüzeltél a láztól. Pedig amíg aludtál, egy fiatalember pokrócot terített ránk, és néhány szendvicset is adott.

— A mentőbe engem nem engedtek beszállni. Az igazolványok, amik bizonyítják, hogy házasok vagyunk, már régen nem voltak meg. Az egyik hajléktalan szálláson valamennyit ellopták tőlünk. Hallottam, amint halkan azt suttogod.

— Szeretlek Laci, mindig is szeretni foglak.

— „A kislányt majd megtalálja a kórházban, ha csak holnapra nem fog egy újat magának.” 

— Nevetett az ápoló

— „De előbb mosakodjon meg, ha emberek közé akar jönni.”

— Ekkor láttalak utoljára. Az orvos szerint többszörös fertőzésed volt, és az alultáplált szervezeted feladta a küzdelmet.

 

Az öregember lassan feltápászkodott a földről, és ólom léptekkel arrébb vonszolta magát. Meg sem hallotta az árustól feléje záporozó szitkokat. Kimért mozdulatokkal elindult a lépcsőn lefelé. A szabadban átvágott a parkon, egyenesen a kiserdő irányába. A decemberi szél süvítve kergette az apró, szúrós hókristályokat. Kukából szedett kabátján, csak egyetlen gomb volt, az is az alján. A kavargó hó, így könnyen utat talált magának az ingje alá, egészen a bőréig. Fáradtan leroskadt egy kidőlt fa nyirkos törzsére, és mit sem törődve a fergeteggel, mély álomba merült. Egész bensőjén enyhe remegés hullámzott végig, mint nyári fuvallat a lombokon, majd ernyedt teste arccal előre a friss puha hóba dőlt. De ezt már nem érezte. Valami hihetetlen, ragyogó fény vette körül, melyből nyugalom, béke, és szeretet áradt felé.

 

— Irén, kedvesem, te hogy kerülsz ide? Milyen gyönyörű a ruhád, és te is csodaszép vagy. A gyűrű is a kezeden van, de hová tűnt a hó? Az imént még annyira fáztam, most pedig minden olyan szép. Körös—körül rengeteg illatos tarka virág, a levegő pedig bársonyosan kellemes. Az a kis szöszke melletted, igen ő a mi kicsi lányunk, megismerem.

 

A mentőt egy kutyasétáltató hívta ki. A vizslája vette észre, hogy valami van a hó, és avar alatt. De már nem tudtak segíteni. Ők értesítették a hullaszállítókat, akik szitkozódva gázoltak át a sűrű havas bokrokon, a terebélyes fém tepsivel.

— Te is pont itt tudtál megdögleni. — Morogta halkan az egyik.

— Vigyázz, inkább húzzál kesztyűt. — Szólt oda a társának.

— A ruhája büdös, mint a dög, lehet hogy még tetves is.

 

Vajon hány Laci, és Irén didereg még az utcákon? Megalázva, számkivetetten. Mintha a világ néha elfelejtené, hogy ők is emberek.

 

Sándor Gyula

 

Oldal: Társadalomkritika (novellák)
A gondolat könnyű, puha szárnyain. - © 2008 - 2024 - amazonasz.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat