Régi Magyar tájak sorozat
Sándor Gyula versei
Szerelmem alföld
A kiszáradt, szomjas rét, gomolygó porködök,
halk sóhajként libbenő fátylába öltözött.
Amint a nyári szél pajkosan szaladva,
itt-ott belemarkol az izzó homokba.
Hallgatom a csendet, kalászok ringását,
szél borzolta jegenyék zörgő susogását,
miközben léptemet a bágyadt, forró sziken,
a távolban vibráló falu felé veszem.
Idegennek e táj, semmit sem mondana.
Nekem gyermekkorom szerelmes otthona.
A hallgatag tanyák hívón integetnek,
mogorva kutyáik néhol rám ismernek.
Hisz háborgó lelkem itt sokszor megpihent.
E végtelen rónán, hol átölel a csend,
mely titkon egyedül csak nekem dalol,
lángoló pipacsok szirmai alól.
Kérges tenyerek szorítják meg kezem.
A becsület fényét még érezhetem,
amint, a cserzett arcokból tündöklő szemek,
gyémántként csillogó tükrébe nézhetek.
Múltam gyökeréhez, ha néha visszatérek,
alföld, szép szerelmem, édes emlékek.
Kisteleki utcák, ti őrzitek álmom.
Bíbor ködben úszó, rég volt ifjúságom.
2007-február-18
Déli pihenő
Álmosan libben a fátyolos égen
Csendesen úszó felhő sereg
A tarka virágú illatos réten
Széles fa árnyán nyáj szendereg
Egy távoli templom harangja kondul
Messze az úton egy szekér csikordul
S bérese kurjant a bak nyeregén
Majd eltűnik lassan a domb tetején
Billen a gém egy távoli kúton
Húzza a gulyás hogy inni adjon
A tolongó csorda a vályúra vár
S körötte gomolygó por köde száll
Izzik a nap heve forró a táj
Reszket a távoli látóhatár
S felrepedt arccal a szomjazó szik
Vemhes felhőkről záporról álmodik
2005-december-10
Október
Fázósan megbújó didergő levelek
Siratják megsárgult haldokló testüket
S a lomhán hömpölygő nyirkos ködök
Szétfolynak a megszürkült dombok között
A rét halványuló kifakult színeit
Dübörgőn száguldó vad szelek tépdesik
Messze tűnt az édes mézillatú nyár
Pompázó ruhája rég kifeslett már
Borzongó tanyák hallgatag magánya
Ásít a végtelen reszkető pusztába
Az udvar is üres már a jószág sem mozdul
Sápadt gyertyaláng int némán az ablakból
A kopott kolompot is csupán a szél rázza
Csak a komondor bolyong éberen vigyázva
Megpihen az ősz a szunnyadó fákon
Dérködös álmot hintve szét a tájon
2006. október 20.
Este a pusztán
Lomhán kondul a kolomp az öreg kos nyakába
Hazafelé tart a nyáj a végtelen pusztába
Lehull a fényes napkorong a rónaság szélére
A juhászné is készül már s terít estebédre
Messze túl az égen mint vibráló lidércek
Izzó pírba váltanak a hervadó fények
S érkezvén az alkony megfakult ruhába
Ráleheli fátylát a szendergő tájra
Akolban a birgék kérődzve hevernek
A petró fényénél lassan elpihennek
Sarokban a bojtár a pörköltet majszolja
Majd illatos szénán térvén nyugovóra
Csak egy kuvik kiált a gémnek csúcsáról
Borzongva hallgatják az alvószobából
A távolból neszez a nádas suhogása
Hol toportyán oson a sűrű éjszakába
Mélyeket bólint a csend kialszik a lámpa
Ráhagyván a tanyát az éber kutyákra
S míg felcsendül a tücskök síró hegedűje
Álom ködök libbennek lassan szétterülve
2006-12-02
Az aratás
Szellő kóborol céltalan, néha meg-megállva,
itt is, ott is, beletúr a szikkadt út porába.
Parasztok feszülnek a lendülő kaszának,
s az aranyló búzába sorba rendet vágnak.
A fehérnép sarlóval a markot felszedvén,
keresztekbe rakják, szépen sorja mentén.
Hogy érhessék a szem még vagy néhány napra,
majd a szérűn sok táncos láb, később kinyomtatja.
Vibrál a rónaság, már a szél sem rezdül.
A nap is fentről néz majdnem igenyesrül,
s messze túl a tarlón, a templom tornyán,
megkondul a harang, a delet kiáltván.
Hűs árnyékot borít a rezgő nyárfa lombja,
előkerül lassan a kenyér, meg szalonna.
A cserépkorsókat reggel fölbe ásták,
hogy az innivalót jó hűvösön tartsák.
Míg enyhül a nap heve, eldőlnek a nyirkos avaron.
Csupán az aludttej marad még kicsit, sűrű bajszukon.
S ha majd az alkony halvány fátylat sző az égen,
elindulnak hazafelé a zörgő szekéren.
2006-013