A gondolat könnyű, puha szárnyain.

Meglátni a dolgok mélységét, a fájdalmakat, a szenvedést, amely ki nem mondott szavakba torzul a meggyötört arcokon. Engem ez inspirál. Kiáltani azok helyett, akik már semmit sem szólnak, a világ pedig a gyilkos közöny lassú mérgét csepegteti rájuk

Régi Magyar tájak sorozat

 

Sándor Gyula versei

 

  

Szerelmem alföld

 

A kiszáradt, szomjas rét, gomolygó porködök,

halk sóhajként libbenő fátylába öltözött.

Amint a nyári szél pajkosan szaladva,

itt-ott belemarkol az izzó homokba.

 

Hallgatom a csendet, kalászok ringását,

szél borzolta jegenyék zörgő susogását,

miközben léptemet a bágyadt, forró sziken,

a távolban vibráló falu felé veszem.

 

Idegennek e táj, semmit sem mondana.

 Nekem gyermekkorom szerelmes otthona.

A hallgatag tanyák hívón integetnek,

mogorva kutyáik néhol rám ismernek.

 

Hisz háborgó lelkem itt sokszor megpihent.

E végtelen rónán, hol átölel a csend,

mely titkon egyedül csak nekem dalol,

lángoló pipacsok szirmai alól.

 

 Kérges tenyerek szorítják meg kezem.

A becsület fényét még érezhetem,

amint, a cserzett arcokból tündöklő szemek,

gyémántként csillogó tükrébe nézhetek.

 

Múltam gyökeréhez, ha néha visszatérek,

alföld, szép szerelmem, édes emlékek.

Kisteleki utcák, ti őrzitek álmom.

Bíbor ködben úszó, rég volt ifjúságom.

 

2007-február-18

  

 

Déli pihenő

 

Álmosan libben a fátyolos égen

Csendesen úszó felhő sereg

A tarka virágú illatos réten

Széles fa árnyán nyáj szendereg

 

Egy távoli templom harangja kondul

Messze az úton egy szekér csikordul

S bérese kurjant a bak nyeregén

Majd eltűnik lassan a domb tetején

 

Billen a gém egy távoli kúton

Húzza a gulyás hogy inni adjon

A tolongó csorda a vályúra vár

S körötte gomolygó por köde száll

 

Izzik a nap heve forró a táj

Reszket a távoli látóhatár

S felrepedt arccal a szomjazó szik

Vemhes felhőkről záporról álmodik

 

2005-december-10

 

 

Október

 

Fázósan megbújó didergő levelek

Siratják megsárgult haldokló testüket

S a lomhán hömpölygő nyirkos ködök

Szétfolynak a megszürkült dombok között

 

A rét halványuló kifakult színeit

Dübörgőn száguldó vad szelek tépdesik

Messze tűnt az édes mézillatú nyár

Pompázó ruhája rég kifeslett már

 

Borzongó tanyák hallgatag magánya

Ásít a végtelen reszkető pusztába

Az udvar is üres már a jószág sem mozdul

Sápadt gyertyaláng int némán az ablakból

 

A kopott kolompot is csupán a szél rázza

Csak a komondor bolyong éberen vigyázva

Megpihen az ősz a szunnyadó fákon

Dérködös álmot hintve szét a tájon

 

2006. október 20.

  

 

Este a pusztán

 

Lomhán kondul a kolomp az öreg kos nyakába

Hazafelé tart a nyáj a végtelen pusztába

Lehull a fényes napkorong a rónaság szélére

A juhászné is készül már s terít estebédre

 

Messze túl az égen mint vibráló lidércek

Izzó pírba váltanak a hervadó fények

S érkezvén az alkony megfakult ruhába

Ráleheli fátylát a szendergő tájra

 

Akolban a birgék kérődzve hevernek

A petró fényénél lassan elpihennek

Sarokban a bojtár a pörköltet majszolja

Majd illatos szénán térvén nyugovóra

 

Csak egy kuvik kiált a gémnek csúcsáról

Borzongva hallgatják az alvószobából

A távolból neszez a nádas suhogása

Hol toportyán oson a sűrű éjszakába

 

Mélyeket bólint a csend kialszik a lámpa

Ráhagyván a tanyát az éber kutyákra

S míg felcsendül a tücskök síró hegedűje

Álom ködök libbennek lassan szétterülve

 

2006-12-02

 

 

Az aratás

 

Szellő kóborol céltalan, néha meg-megállva,

itt is, ott is, beletúr a szikkadt út porába.

Parasztok feszülnek a lendülő kaszának,

s az aranyló búzába sorba rendet vágnak.

 

A fehérnép sarlóval a markot felszedvén,

 keresztekbe rakják, szépen sorja mentén.

Hogy érhessék a szem még vagy néhány napra,

majd a szérűn sok táncos láb, később kinyomtatja.

 

Vibrál a rónaság, már a szél sem rezdül.

A nap is fentről néz majdnem igenyesrül,

s messze túl a tarlón, a templom tornyán,

megkondul a harang, a delet kiáltván.

 

Hűs árnyékot borít a rezgő nyárfa lombja,

előkerül lassan a kenyér, meg szalonna.

A cserépkorsókat reggel fölbe ásták,

hogy az innivalót jó hűvösön tartsák.

 

Míg enyhül a nap heve, eldőlnek a nyirkos avaron.

Csupán az aludttej marad még kicsit, sűrű bajszukon.

S ha majd az alkony halvány fátylat sző az égen,

elindulnak hazafelé a zörgő szekéren.

 

2006-013



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 2
Tegnapi: 2
Heti: 2
Havi: 34
Össz.: 8 042

Látogatottság növelés
Oldal: Régi Magyar tájak sorozat (versek)
A gondolat könnyű, puha szárnyain. - © 2008 - 2024 - amazonasz.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »