Ne sírj kicsim, ne sírj

 

Kedves olvasó. Ha úgy érzed, ez a történet rólad is szólhatna, ha egyetlen esemény, vagy érzés ismerősnek tűnik, mert magad is megélted már akár mint szülő, akár mint gyermek, akkor kérlek olvasd el újra. Mert azt akarom, hogy megértsd! Minden kisgyermek egy—egy csoda. Gyönyörű ajándék, amelynek ragyognia, és virulnia kell. Ne hagyd, hogy akár csak egy is közülük áldozattá legyen.

 

Az őszi eső kövér cseppjei kitartóan ostromolták az osztályterem ablakát, majd sebes futással iramlottak egyenesen lefelé, a kiálló rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló, zegzugos ösvényeket hagyva maguk mögött az áttetsző üvegen. András merengő tekintettel szemlélte a látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó patakokat formált a gördülő cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a termen lassan végighömpölygő morajlás szerű nevetést. Ági néni, a matematika tanárnő, csípőre tett kézzel, már egy ideje rá szegezte szúrós tekintetét.

— Tehát nem tudod!

Csattant fel, szinte sipító hangon. Arca egészen kipirosodott az ordítástól.

— Bo—bocsánat, tessék? Nem értettem mit tetszett kérdezni.

Az osztályban kitört a harsány röhögés. A lármát kihasználva, a töltőceruzákból rizsszemeket köpködtek felé.

— Mi a fenének vagy te itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen hülyék is megértsék, mint amilyen te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így belőled? Tehát még egyszer megkérdezem. Az előbb magyaráztam el a törtek szorzását, most tőled szeretném hallani!

Háát, één, szóval igazán megígérem, holnapra megtanulom, de—de most véletlenül nem hallottam. Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor nagyon fogok figyelni.

— Ennek igazán örülök, de most hozd ki az ellenőrződet, mert ez a tudás nálam elégtelen! Megértetted?

Szemei, mint apró kis ékkövek, alig észrevehető csillogásba kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait, de a könnyeket már nem tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart, hiszen tudta, hogy így még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei nem villannak be hirtelen olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna győzni az árulkodó könnyeket.

Az iskolából hazafelé megállt néhány percre focizni a téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője orrába. Az apja rideg pillantást vetett a lehorzsolt cipőre, majd szemében a már oly sokszor látott gyűlölettel maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől a földre zuhant, de nem hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte. Rugdosta, és ami a legjobban fájt, mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyan is, Dezső is ott volt vele. András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen sohasem tudhatta, mire érkezik haza. Most azonban valahogy mégis megfeledkezett erről. A téren együtt rúgták a labdát, utána pedig olyan jól elbeszélgettek, hogy közben fel sem tűnt neki, hogy hazaérkezett. Ráébredt, hogy ez nagy hiba volt, de már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint ordítozva, mindenféle trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen az egyik legjobb barátja előtt.

— Nem most kellene bőgnöd! Miért nem akkor bőgtél, amikor nem figyeltél?

Hallotta a tanárnő éles hangját.

— Remélem, a szüleid alaposan megszidnak majd! Azt hiszem, rád férne.

— Megszidnak?

     Ismételte magában a szavakat. Elképzelte az apja tekintetében szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog esni.

— Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már oly sokszor tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással megúszom.

Csendesen ballagott hazafelé a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző osztálytársak között. A szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza, telefröcskölte a ruháját.

— Milyen jó is lehet ilyen boldognak lenni. Otthon biztosan az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli őket. Este, talán még társasjátékoznak is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek. Vacsorakor körbeülik az asztalt, és mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék valamelyikkel. Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért haragszik rám ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit sem bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem. Annyira hiányzol.

Szemeiből most már megállíthatatlanul záporoztak a könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos arcán. Már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Csak zokogott, és zokogott. Remegő kis teste meg, meg rándult a lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a veréstől félt ami otthon várta, hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó vágy égette keserű szívét.

 

— Emlékszem kedves mama, amikor egyszer feljöttél értem, hogy elvisztek pár hónapra Vásárhelyre. Aznap éjjel sajnos ismét bepisiltem. Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira vigyáztam. Az apu megint azt ordította, — „Te rohadt állat, rosszabb vagy, mint egy állat, még a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik.”— és azzal ismét ütni kezdett. Sírva könyörögtem. Higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és nem tudom miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is fájtak, de gyűlölettől izzó tekintete szinte égette a szívemet, és a lelkemet. Drága mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre lökted őt. Pedig nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis alakod volt. Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a fülembe, — „Ne sírj kicsim, ne sírj.” — Milyen különös érzés volt. Körülöttünk az édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem sűlyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira mint te, és nagyapa, és talán soha nem is fog. Bár csak veletek maradhattam volna.

 — Emlékszem, a papa megmutatta, ahogyan a házatok előtti terebélyes vizesgödörben, „cigányérben” törekből, és agyagból, válykot vetnek a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a város szélén az emberek. Töreket szórtak a nedves, sárga iszapos sárba, majd mezítláb taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta a ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül sorba rakva megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult, tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt szobát. Gyönyörű szabad élet volt. Boldog voltam, és nem kellett félnem semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni, lefekvés előtt.

— Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…. — Még most is hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is tudom, hogy fért el annyi szeretet abban a kicsi házban.

 

Az eső közben elállt. András befordult jobbra a Vörösmarty utcába. A távolban, az utca végétől nem messze, látszottak a tarka színekbe öltözött rákoshegyi erdők őszi lombjai. Itt lakott ő is. Alig néhány háznyira a Lőrinci úttól, melynek túloldalán, már nem voltak házak, csak az a hívogató, vadregényes világ. Ha tehette, mindig kiment oda. Nagyon szerette a természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot árasztó selymes, sokszínű mezőt, mely az erdők között húzódott. Benne, a hosszú nyelvükkel nektárt szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat. Minden állatot a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is, melyik fészekben hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát idén a rókaszülők. Sokszor megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta, ő is ide tartozik. Itt elfogadják. Felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A madarak, egyedül csak neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta a rekkenő július is. Amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák a türkizkék eget. Érezte, amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a lágyan ringó rónaságon. Végigsimítva a bőrét, és a haját, s nézte, amint iramló futását lassan elnyeli a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette körül, mert nehezen tudott feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa magát, apja már régen kiverte belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A szöcskék a karjára ugrottak, időnként egy—egy fáradt lepke is megpihent az ujján, sőt, egyszer egy jókora mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány méternyire tőle.

 

Nyikorogva fordult meg sarkában a rozsdás vaskapu. Csak egyszerűen be kellett tolni. Már régóta nem volt rajta kilincs. Amint a veranda lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden szívdobbanása hangos zakatolással lüktetett a fülében. A levegőt is egyre sűrűbben kellett kapkodnia. A torka pedig teljesen összeszorult, amikor remegő kezével benyitotta az előszoba ajtót. Nem volt bezárva.

— Istenem, itthon van, és sehol sem látom az anyukámat.

 Fejétől a talpáig jéghideg, fagyos fuvallat járta át az egész testét.

— Te vagy az András? Mi van? Nem tudsz köszönni?

A szobaajtóban apja támolygó alakja jelent meg.

— Hogy a fene egyen meg te rohadék! Hát ezért dolgozok én, mint egy állat? Ennyibe becsülöd a munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én megtanítalak, hogy kell megbecsülni a szüleidet. Bele verem abba az ostoba fejedbe, abba biztos lehetsz.

A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok, ismét csillogni kezdtek.

— Mozdulj már meg! Mi a francra vársz?

 De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott, oda szegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt ajkain.

— „Ne sírj kicsim, ne sírj.” — Csendült fel valahol, lelkének rejtett mélységeiben, az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró szeretete. Ez a hang lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.

Csak most eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Érezte apja borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől egész teste sajgott, de már nem sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen.

 

— Ne félj mama, én soha nem leszek ilyen. Megfogadom neked, hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat, ahogyan tőled láttam.

Az egyik rúgás a fejénél találta el, közvetlenül a szeme alatt. Érezte az arcán lassan lecsorduló meleg vért, a szoba pedig hullámzó, forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen sötét békés csend vette körül.

 

Sándor Gyula

2005. február 08.

 

 

 

 

Egy darabka éden

 

A szántóföldek közvetlenül ott kezdődtek a Vörösmarty utca végében, ahol az egyszerű, puritán házak sora véget ért. Előbb egy terebélyes kukoricatábla, majd mögötte három aprócska erdőfolt következett, amelyeket, mint hatalmas zöld tenger, a langyos szélben ringatózó búzamező ölelt körbe. Egészen távol, úgy másfél kilométerre, a X.- XVII.- XVIII. kerületek határait egyaránt érintő, hosszan elnyúló összefüggő erdőség zárta le a tájnak eme békés, idilli szegletét. Fácánok, foglyok, mezei nyulak, rókák, és számtalan apróbb állat, és madár faj otthona volt ez. András pontosan tudta hol fészkelnek, merre vannak a kicsinyeiket rejtő odúk. Legtöbbjük, már szinte személyes ismerőse volt, hiszen oly sok időt töltött közöttük. Ez volt az egyetlen hely, ahol felszabadultnak, és igazán boldognak érezte magát.

     A májusi napfény langyos, selymes sugaraival végigsimította az élettől pezsgő tájat. András a búzatábla közepén magasló magányos nyárfa tövében hasalt, és elmerengve nézte az égen csendesen átúszó bárányfelhőket. Gondolatban együtt siklott a kövér hasú égi vándorok békés seregével. Elképzelte az alant elsuhanó tájat, ismeretlen városokat, hegyeket, völgyeket, folyókat, a végtelen kék tengert, majd az óriási afrikai szavannát, és őserdőket, mindazt a sok csodát, amit eddig csak fényképekről látott. Élvezte a pillanat örömét, azt, hogy fantáziája szabadon szárnyalhatott. Itt nem kellett attól tartania, hogy ráordítanak, arcul ütik, vagy gonosz, sértő szavakkal alázzák meg mások előtt. Még éppen hogy csak betöltötte a 11.-dik életévét, ám a sors annyi fájdalmas terhet pakolt fiatal vállaira, hogy azt a felnőttek közül is csak kevesen tudták volna elcipelni. Itt azonban mindez egyszeriben távolinak tűnt. Háborgó kis lelke legalább egy időre elcsendesült, békét, és nyugalmat talált ebben a számára varázslatos magányban. Pacsirták, málinkók, és sármányok szerelmes dala harsogott körös-körül, a kéklő búzavirágok, és lángoló pipacsok felett. Magasan a türkiz ég peremén, egy vércse lebegett szitáló szárnyain, éles szemeivel apró rágcsálók után kutatva. Időnként egy, egy gatyásölyv is feltűnt lassú, lomha köröket írva a rét felett. A kisfiú számára ez volt maga az éden. Rajongásig szerette az állatokat, és nagyon boldog volt attól, hogy azok is befogadják maguk közé. Egy vemhes, kövér mezei nyúl, alig pár méterre tőle legelészett békésen, tudomást sem véve az ő jelenlétéről. A barázda billegető is zavartalanul etette folyton éhes fiókáit, a jegenye alsó ágán. Úgy érezte, ő ide tartozik. Ez az igazi otthona, hiszen itt senki sem akarja bántani, megverni, ahogyan azt az apja teszi vele otthon, szinte minden nap rendszeresen. Mélyeket szippantva töltötte meg tüdejét a virágok bódító, dús illatával, miközben gondolataiba merült.

    ─Mennyi szeretet van ebben a kicsi madárban. ─ Nézett a fiókáit etető billegetőre.

    ─Nekem miért nincs ilyen apukám? Miért bántanak engem minden nap? Ó mennyire szeretnék én is világgá repülni ezekkel a felhőkkel. Jó lenne ráülni valamelyikre, belebújni mélyen fodros köpenyük alá, és itt hagyni mindent, elszállni messzire, nagyon messzire. Biztosan van olyan hely, ahol engem is szeretnének, és elfogadnának. Igen, kell lennie valahol egy olyan helynek, ahol engem is átölelnek, és megcsókolnak, mint a legtöbb osztálytársamat, akikkel asztalhoz ülnek, és beszélgetnek, amikor hazaérnek az iskolából. Minden fájdalmukat, és bánatukat kiönthetik a szüleiknek, akik kiabálás helyett szeretettel meghallgatják őket. Annyira vágyom rá, hogy nekem is legyen egy olyan otthonom, ahol engem is így várnak. Jó lenne érezni, hogy hiányzom valakinek, és szeretnek, nagyon szeretnek.

     Gyermeki lelkének mély sebei lassan újra felszakadtak. Szája sarkában érezte, az arcán legördülő könnycseppek langyos, sós ízét. Törékeny teste rázkódni kezdett. Nem tudta visszatartani a fájdalom feltörő hullámait. Nem a hátát, vagy az arcát borító vörös égő foltok miatt, amelyek apja legutóbbi ütlegelése nyomán keletkeztek, hanem a lelkét gyötrő fájdalmas, mély sebek miatt, amelyek talán már sohasem fognak begyógyulni, hanem örökké vérezni fognak, mélyen, egészen belül, ahol nem láthatja meg senki sem. Kimondhatatlanul szomjazott a szeretetre. Bármit megadott volna akár csak egyetlen cseppjéért is, de sajnos az messze elkerülte őt, mint az eső a sivatagot. Érezte, lassan az ő lelke is kiszárad, és szétporlik akár a homok. Észre sem vette, ahogy a sírástól kimerülve lassan mély álomba merült. Az alkonyi szél finom leheletére ébredt, amint az hűvös kezével végigsimította az arcát.

  ─Uram Isten, mit fogok most mondani otthon? Az apám megint ordítani fog, és újra meg fog verni. Még meg sem gyógyult a hátam, de őt ez nem érdekli. ─ Zokogva, könnyektől homályos szemmel gázolt át a zöld vetésen, lerövidítve az utat hazafelé. Távolról még hallotta az alvófájukon éles hangon rikoltó fácánkakasokat az erdő felől.

 

    ─Hol van már megint ez a rohadt kölök? ─ Hörögte az apa dühösen maga elé.

    ─Biztosan játszik a barátjánál, és nem vette észre, hogy így elmúlt az idő. ─ Válaszolta az édesanya csendesen. ─ Nem kellene mindig bántanod, hiszen olyan rendes fiú. Nem csinál soha semmi rosszat, csak talán, egy kicsit sokat ábrándozik. Mindig olyan zárkózottnak, és szomorúnak látom. Jobban kellene őt szeretned, mert így csak őrlődik szegény.

    ─Még hogy őrlődik? Inkább én őrlődöm miatta nap, mint nap. Nézd csak meg! Most is teljesen hülyének néz. Megmondtam, hogy hatra legyen itthon, és már hétóra is elmúlt. De kiverem én belőle ezt a makacsságot, abban biztos lehetsz. Az első osztályban még jeles tanuló volt, de ebben az évben jó ha a közepest eléri. Hiába ugatok neki, hogy minden egyes rossz jegyért el fogom verni, ennek még az sem használ. Mostanában csupa hármast, kettest, meg elégteleneket hoz haza. Az intőkről már nem is beszélve. A tanárnő azt írta legutóbb, hogy csak bambul az órán, és fogalma sincs miről van szó. Te meg azt mondod, hogy ne bántsam? Szerintem viszont az a baj, hogy nem vertem meg eléggé, de ez a vastag vessző biztosan hatni fog. Még délután törtem le az orgonáról. Nem engedem meg, hogy semmibe vegye a szavamat.

     A konyhában szinte megfagyott a levegő, amikor András belépett az ajtón.

    ─Hol a fenében voltál már megint? Hát nem értesz te a szép szóból? ─ Ordított rá az apja szinte magán kívül. András testét jeges félelem járta át. Ajkai szinte megdermedtek, és egyetlen szót sem tudott kinyögni.

    ─Szóval így állunk? Még csak nem is válaszolsz? ─Hörögte az apa. Szemei, szinte szikráztak a dühtől. Felkapta az újnyi vastag botot, és ütötte, verte a reszkető kisfiút, ahol csak érte.

     András testét elborította az éles fájdalom, de a legszörnyűbb mégis az volt, ahogy minden álmát, és vágyát könyörtelenül sárba tapossák. Oly érzéketlen közönnyel, amilyenre csak egyes emberek képesek, mert egy állat sohasem tenne ilyet a kölykével. A szeretet most oly messze volt tőle, künn, az alkonyi csendben, a halkan suhogó búzamezőn.

 

     Azóta eltelt majdnem 50 év. Gyermekkorom emlékei a messzi múltba sűlyedtek, de az ott szerzett sebek már tudom, nem gyógyulnak be soha. Itt sajognak mélyen bennem, lidércként kísértve egy egész életen át.

 

Sándor Gyula

2007-11-12

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Önéletrajzi részletek
A gondolat könnyű, puha szárnyain. - © 2008 - 2026 - amazonasz.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat